Egy átigazolás anatómiája - Arshavin az Arsenalhoz

2016. szeptember 12. - takosa

Lényegében mindig az utolsó napon forog a legtöbb a kockán az átigazolási időszakokban, és ennek legékesebb példájául mindmáig egy olyan transzfer szolgál, amelyben mi is érintettek voltunk: Andrey Arshavin átigazolásáról van szó, amikor az orosz játékos 2009 februárjában az Arsenalhoz igazolt a Zenit Szentpétervár együttesétől.A testvéremmel, Phil-lel, valamint Arséne Wengerrel már jóideje együtt dolgoztunk ezen az ügyön, de sokáig nem sok örömöt leltünk benne. Arshavinnak volt még egy ügynöke, akit Dennis Lachternek hívtak. Mi elég katyvaszos úton kerültünk képbe: Phil egy helyi zsidó közösség területi bajnokságában játszott Észak-Londonban Dennis unokatestvérével, Joe-val. Mi Joe-n keresztül kerültünk kapcsolatba Denisszel, és rajta keresztül kezdtünk tárgyalni Arshavinnal.

Az átigazolás kérdése lényegében novemberben merült fel, majd a december hónapot elhagyva már januárt írtunk. Kezdetben a két klub álláspontja között óriási szakadék volt a játékos értékét tekintve. Az Arsenal eredetileg 8 milliót ajánlott, a Zenit pedig 15-öt követelt. Az oroszoknál még az is felmerült, hogy egy Arsenal-játékos kerüljön bele a megállapodásba, de lényegében ez sosem volt opció. Sőt, erre mindössze egyetlen egy alkalommal céloztak.

Az Arsenal eztán kicsit elmozdult az eredeti álláspontjától, és 10 milliót ajánlott. Ekkor már január közepe volt, és az átigazolás ügye teljesen megakadt. Az jelentette a problémát, hogy a Zenit gyakorlatilag mindmáig Vlagyimir Putyin klubja - az orosz elnök gyerekkora óta ennek a csapatnak szurkol. A Zenit ügyvezető igazgatója egy Makszim Mitrofanov nevű úriember volt, fölötte volt még egy testületi tag, az egészet pedig a Gazprom elnöke, Alekszij Miller felügyelte. Millert pedig Putyin.

Minden létező dolgot megpróbáltunk, hogy dűlőre vigyük a dolgot. Például úgy strukturáltuk a kivásárlási összeg kifizetését, hogy az Arsenal inkább többet fizessen előre, egyösszegben. Az angolok mindent megtettek. Az utolsó hét kezdetén már 12 milliónál járt az ajánlatuk. Hirtelen aztán az oroszoknak eszébe jutott, hogy az átigazolási összegből rendeznék le Andrey tartozását a klub felé, miután a játékos nem tett eleget valamilyen, a szerződésében szereplő követelménynek. Így a Zenit egy vaskos, hat számjegyű összeggel még megtoldotta a kért kivásárlási árat. Az Arsenal már ekkor jelezte, hogy erre a pénzre igényt fog tartani egy esetleges megállapodás esetén a különböző képjogok kisajátításával.

De a Gazprom vezére ezek után is hajthatatlan volt. Mindenki feszülten kezelte az ügyet, az Arsenalnál viszont kezdték a hitüket veszteni. Mondtam nekik, hogy ne adják még fel, mert az átigazolási időszak utolsó napjaiban fontos lehet a játékos egyéni kívánsága is, és ekkor Andrey már nagyon menni akart Londonba. A játékost már kár lett volna megtartani, hiszen bár imádta a Zenitet, fejben már az Arsenalra koncentrált.

Arséne Wenger érintett volt az átigazolás minden lépésénél. Az Arsenallal való összes tárgyalásunk lényegében arról szólt, hogy miként gondolja Arséne, mit érez, és szerinte hogyan lehetne áthidalni a problémát. Még azt is felajánlotta, hogy az Arsenal meghívja a Zenitet az Emirates Kupára, ez körülbelül félmilliós bevételt hozott volna az oroszok konyhájára. Ez is mutatja, mennyire Arséne irányított mindent a klubon belül. A csapat új vezérigazgatóját, Ivan Gazidist csak akkoriban nevezték ki, és ekkor még a beszokási fázisban volt. Még csak ismerkedett az új tereppel, így Ken Friar-rel, a klub akkori ügyvezető igazgatójával tárgyaltam, akit már nagyon régóta ismertem és kedveltem is. Ken egy szimpatikus, derék úriember, mintha csak az ember kedvenc nagybácsija lenne. Ugyanakkor elég régi vágású is egyben, ha egyszer fejben eldönti a játékos kivásárlási árát, a véleménye mellől nem tágít.

Aztán elkezdtem telefonálgatni. "Hello, Arséne" - mondtam. "Úgy tűnik, megragadtunk."

"Igen, meg." - mondta. "Meg kell próbálnunk valahogy előrelendíteni az ügyet. Hadd beszéljek én Ken Friar-rel."

Természetesen volt egy másik aspektusa is átigazolásnak, nevezetesen egy információ, amit Dennis Lachter révén tudtam meg, és amelyről a Zenitnél már jóval korábban tudtak.

Technikailag talán nem volt erre engedélyünk, de az a munkám, hogy klubokat és játékosokat képviseljek. Egyfajta összekötést jelentek olyan szakadékoknál, amelyet a klubok maguktól nem tudnának áthidalni. A munkaügyben is, a legtöbb esetben a leendő munkaadó és a potenciális munkavállaló valamilyen módon már kapcsolatban áll egymással. Egy új munkahelyre kétféleképpen lehet pályázni: vagy egy hirdetésre jelentkezik az illető, vagy pedig fejvadászok ajánlják be. A fejvadász ügynökségeket azért hozták létre, hogy egyfajta közvetítőként jelen legyen a piacon, és ez széles körben elfogadott. Lennie kell valakinek, aki túlmegy a megszokott etikai határokon anélkül, hogy szánt szándékkal lenyúlná a másik alkalmazottját, vagy szerződést ajánlana neki. És néha ilyen a futballban is előfordul.

A játékosok, ügynökök vagy klubok közt fennálló viták rendezésére egy külön erre a célra kijelölt FIFA-bizottság foglalkozik, ráadásul erre külön szabályzat vonatkozik, a K jelű. Az én szememben ez kutya egy szabályozás volt, de talán ezért is illett rá a jelzés.

Tehát papíron az egész ügynek úgy kellett volna lefutnia, hogy a Zenit közvetlenül az Arsenallal tárgyal, majd fordítva, eztán pedig az oroszok eldöntik, hogy a játékos eladó-e vagy sem. Az Arsenal ekkor engedélyt kérhetett volna a Zenittől, hogy hadd tárgyaljon a játékossal is, de vélhetően a Zenit ezt elutasította volna, amíg a két klub közt nem születik megállapodás. Lényegében ez folyt az átigazolás során, de véleményünk szerint az Arsenalnak el kellett kezdenie tárgyalni a játékossal is, mert csak így nőhetett volna a nyomás az eladó klubon, hogy csökkenjen a két csapat közti szakadék. Amikor a két klub igénye közti távolság kicsi, a játékos bevonására nincs szükség. Viszont ha nagy, akkor lényegében lehetetlenség megegyeznie a két csapatnak a játékos nélkül.

Alapvetően ez utóbbi történik minden egyes átigazoláskor, de a kluboknak kötelező elfogadniuk a játék szabályzatát, beleértve a K jelűt is, bár ezt lehetetlen érvényesíteni és betartatni a valóságban. Gary Lineker egyszer azt mondta, hogy ez a becserkészés olyan, mint a gyorshajtás. Lényegében mindenkivel előfordult már, pedig szabályellenes. Csakhogy, ahogy Lineker is aláhúzta, a gyorshajtást egy ország törvénye szerint illegális, addig a becserkészés nem is az, és mindössze csak szabálysértésről van szó. Ráadásul milyen abszurd szabály az egész!

Az Arsenal és Arséne viszont ragaszkodtak az előírásokhoz. Csak annyit mondtak nekem, hogy nekik mindegy, hogy tárgyalok-e a játékossal. Egyáltalán nem vették fel a kapcsolatot Andrey-jal, mielőtt megegyeztek volna a Zenittel. Néha felhívtam Friar-t, és mondtam neki, hogy "Ken, beszéltem Andrey-jal...", mire ő közbevágott, hogy nem akarja tudni, miről. Más klubnál megkérdezték volna, hogy mit mondott a játékos, de az Arsenal döntéshozói nem így tárgyalnak.

Andrey teljesen jogosan tudni akart az angliai adórendszerről, mert Oroszországban a fizetését 22%-át kell leadóznia. Eztán eljutottunk egy szintre, amikor kezdtem úgy érezni, hogy az átigazolás létrejöhet. Phil Lachterrel tárgyalt a wembley-i irodánkból, én pedig Arséne-nel. Lachter konkrétan semmit nem csinált, ő eldöntötte, hogy ahogy lesz, úgy lesz. Azt gondoltam, hogy valaki mással is tárgyal, ami nem igazán jött össze neki, így az ő fejében el is dőlt a dolog. Lachter izraeli és orosz felmenőkkel bír, és ismertem a mentalitásukat. Ők nem tárgyalnak. Ha az Arsenal nem fizeti ki a 15 milliót, Andrey nem megy sehová.

Így érkeztünk el január 29-éhez. Az Arsenal utalt arra, hogy hajlandók lennének kifizetni a 15 milliót, de még mindig nem ajánlottak semmi konkrétat. Arséne nagyon akarta a játékost, de Ken Friar nem tágított az addigi álláspontja mellől és nem ajánlott többet. Ekkor úgy döntöttem, hogy felveszem a kapcsolatot David Dein-nel, az Arsenal korábbi elnök-helyettesével, akivel remek munkakapcsolatom volt, többször is segített már nekem. David rengeteg kapcsolattal rendelkezett a futball világában, én pedig felvázoltam neki a helyzetet. Elmondta, hogy beszélni fog Aliser Uszmanovval, az Arsenal második legnagyobb részvényesével. Érdekes módon Aliser nem volt igazgatósági tag annak ellenére, hogy ő birtokolta a klub 30%-át. Ugyanakkor ismerte a Zenitet és a Gazpromot, és azt tanácsolta, hogy Andrey-nek érdemes lenne meglátogatnia a Gazprom első emberét, Alekszej Millert. Nem sokkal eztán elkezdtek megjelenni olyan híresztelések, miszerint Uszmanov is segít az átigazolásban, és ez elkezdte felpuhítani az orosz álláspontot. Ez hasznos volt, bár nem állt szándékomban ezt elárulni az Arsenal fejeseinek, nehogy még jobban felkorbácsoljam a már meglévő indulatokat Uszmanov és a többi igazgatósági tag között.

Január 30-ára mindkét fél álláspontja felpuhult, így úgy éreztem, hogy ha valamelyikük tenne egy apró lépést a másik felé, megnyílna az út a megállapodáshoz. Andrey magabiztos volt, hogy minden nyélbe lesz ütve, már csak Uszmanov szerepvállalása miatt is, így repülőre ült és Párizs felé vette az irányt. Azt azonban nem akarta, hogy Angliában lássák meg, nehogy a média felkapja az ügyet. Viszont már így is kiverte a biztosítékot a Zenitnél, és feldühítette a csapatát, hiszen a tárgyalások még mindig bizonytalan mederben folytak. Végül egy párizsi hotelszobában figyelte az eseményeket, és várta, mi kerekedik ki az ügyből.

Eltelt az éjszaka, már január 31-ét írtunk. Elméletileg ez volt a téli átigazolási ablak utolsó előtti napja, ugyanakkor aggasztóak voltak az időjárási előrejelzések aznapra és másnapra is, Londonba konkrétan hóvihart jósoltak. Egy teljesen hirtelen vezérelt ötlet pattant ki a fejemből: Andrey-nek Angliába kell utaznia, mihamarabb. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az átigazolás azért essen kútba, mert a játékos nem tudott megjelenni a csapatnál, vagy a klub képviselői nem tudtak eljutni hozzá, hogy megcsinálhassák a kötelező orvosi vizsgálatot és aláírjanak minden papírt.

Philnek volt egy megállapodása egy elstree-i szállodával, amely nem volt messze Londontól, Andrey pedig magángéppel repült Stansted-be. Ekkor már volt egy 13 és fél milliós ajánlat az Arsenaltól, de Arséne keményen dolgozott azért, hogy még emeljenek az összegen. Nagyon nyugodt volt az átigazolás kapcsán, a játékos ekkorra pedig már Angliában tartózkodott, és hirtelenebb az a forgatókönyv lett esélyesebb, hogy Andrey náluk köt ki, mint hogy marad a Zenitnél.

Andrey napközben ellátogatott hozzám. Egyetlen utasítást adtam neki, hogy ne mozduljon ki, mert annyi Arsenal-szurkoló volt arrafelé, hogy káosz lett volna, ha meglátják az utcán. Ő pedig megértette a dolgot, és visszament a szállodába.

Másnap, február 1-én, az összes napilap lehozta azt a képet, amelyen Andrey az elstree-i szálloda előtt télisapkában áll, és nézi, ahogy havazik, vagy éppen a telefonját nyomkodja. "Nagyszerű." - gondoltam magamban. Innentől kezdve tényleg bármi megeshet. Azt hittem, katasztrófa lesz az egész napból, de aztán nem várt fordulatot vett az ügy: az angol szövetség és a FIFA megállapodott, hogy az átigazolási időszak végét kitolják, így február 2-án, helyi idő szerint délután hat órakor zárult az ablak. A fennálló időjárás ugyanis bekavart, még az országon belül sem lehetett eljutni egyik pontból a másikba, ez pedig csúszást jelentett az orvosi vizsgálatoknál, a tárgyalásoknál, az utazásoknál. Egy kicsit megkönnyebbültünk, de a Zenitnek még így is le kellett volna adnia a 15 milliós követeléséből. A meghosszabbított határidő miatt egy lélegzetvételnyi szünethez jutottunk, de az éjszaka folyamán sem változott semmi lényeges.

Másnap abban a hitben keltem fel az ágyból, hogy bármelyik féltől kaptam egy e-mailt, egy SMS-t, vagy bármiféle arra utaló jelet, hogy előreléptünk. De nem volt semmi - az Arsenal is megrekedt, a Zenit is megrekedt. Oroszország ráadásul három órával előttünk volt, így még jobban összesűrűsödött az időkeret. Mitrofanov annyit elárult, hogy délután lesz egy értekezlet, amelyen megvitatják Andrey helyzetét is.

'Nem kapkodjátok el." - mondta neki, célozva rá, hogy így maximum két óránk lesz elintézni minden papírügyet.

"Ez van. Majd megmondjuk, hogyan döntöttünk." - volt a válasz.

Az Arsenalnál általában egy külsős cégnél bonyolítják le az orvosi vizsgálatokat, ez Andrey esetében sem volt másként. Így elvittük őt a kijelölt helyre, nehogy ilyen tekintetben legyen fennakadás. Az oroszok tudták, hogy Andrey Londonban van, és számítottak is arra, hogy ezt a lépést meg fogjuk tenni.

Mindeközben folyamatosan próbáltam kapcsolatba lépni Ivan Gazidisszel, de a telefonja állandóan foglalt volt. Az Arsenalnál mindenki azt mondta, hogy a dolgot formailag Ivannak kell véglegesítenie. Eddig Friar-rel és Arséne-nel tárgyaltam, de most Ivan került a képbe. Ráadásul őt is ismertem - néhány évvel korábban kikérte a tanácsomat, hogy elfogadja-e a Manchester City vezérigazgatói posztját, amikor a csapatnak még a thai tulaja volt. Mondtam neki, hogy várjon még ki, majd jött az Arsenal megkeresése is, és ekkor azt tanácsoltuk neki, hogy inkább az Ágyúsok ajánlatát fogadja el. Igaz, mint később kiderült, már korábban eldöntött tény volt ez. Egy kis időre még szüksége volt, hogy beilleszkedjen a klubhoz, mint vezérigazgató, de nem akarta lábát lógatni, miközben a csapata rekordösszegű átigazolásra készült, ráadásul rögtön az első átigazolási időszakában.

A szakadékot még mindig könnyű lett volna áthidalni, de semmilyen mozgás nem történt. De az izgatottság már a tetőfokára hágott. Óriási adrenalin löketet jelentett, hogy miközben én gőzerővel tárgyaltam, addig a fiam a TV-n nézte az események alakulását élőben.

"Arséne Wenger hamarosan találkozik Arshavinnal, hogy köszöntse őt az Arsenalnál." - hallottam a tévében, miközben a fejemben az járt, hogy ennek még csak a közelében sem járunk.

Mindent megpróbáltunk. Felvetettük, hogy a játékos fizetését tegyük át a képjogokban való részesedésbe, így az Arsenal pénzt spórolna, amit fel tudna ajánlani a Zenitnek. Aliser mindenkivel beszélt, akinek köze volt az átigazoláshoz. A telefon egyfolytában csörgött, de mindenki ugyanazt mondta: valahonnét pénzt kell elvonni, hogy meg lehessen ajánlani a Zenit által kért 15 milliós összeget. Az Arsenal 13,8 millióig jutott, ez járt a legközelebb az oroszok követeléséhez.

Magamban nem tudtam mire vélni, mit akar a Zenit. Vissza akarják rendelni Andrey-t? Már így is majdnem 15 milliót kapnak. De az oroszok abszolút rezzenéstelen arccal követték az eseményeket. Egyszerűen nem voltak hajlandók alkudni, az óra pedig csak ketyegett. A Zenit adminisztrátora, Pavel fásultan jelentkezett minden alkalommal a telefonon, amikor csak hívtam őket, hogy megpróbáljam dűlőre vinni a dolgokat.

Beléptünk az utolsó 40 percbe. Ismét hívtam Pavelt, idő volt, hogy cselekedjünk. "Eladjuk Andrey-t. 15 milliót kérünk." Nem várhattam tovább. Úgy döntöttem, hogy saját zsebből pótolom ki a maradék 1,2 milliót, hogy létrejöjjön a megállapodás, aztán majd leboltolom az egészet az Arsenallal. Elég komoly összeg volt ez a 1,2 millió. Jó, nem szakadtam bele, de azért megéreztem. Az egyéb jutalékaim fedezték az összeg jelentős részét, de nem ez a lényeg. Én azért csinálom ezt az egészet, hogy pénzt keressek, és óvjam a családomat.

Pavel megírta a szerződést és elküldte az Arsenalnak. Persze csak annyit árultam el az oroszoknak, hogy mindent az Arsenal fizet. Ivan öt perccel a határidő előtt hívott.

"Mennyibe fájt ez neked?" - kérdezte?

"Felajánlottam nekik a maradék 1,2 milliót"

"Te jóég."

Egy örökkévalósággal felérő szünet volt a vonal túlvégén. "Rendben." - mondta.

Ez azt jelentette, hogy minden sínen van? Beleegyeztek, hogy végül mégis csak tényleg az Arsenal fizeti a teljes kivásárlási árat, és nekem nem kell beleadnom? Úgy gondolom, végül belementek a dologba.

Az új megállapodás csak egy papírfecnin volt felvázolva, ezt még szerződés formájában is meg kellett szövegezni, hogy formailag is nyoma legyen a két klub közti megegyezésnek. Be kellett nyújtaniuk egy hivatalos dokumentumot, amelyen az állt, hogy az "Arsenal ennyit ajánlott, a Zenit pedig elfogadta." Ekkor már volt annyi online kapcsolat a klubok között, hogy látható volt az Ivan és a Zenit közti e-mailezgetés. De ekkor még 2009-et írtunk, mindent faxon kellett elküldeni a szövetségnek, a Premier Liga nem fogadott el e-mailt.

Szóval mindkettejüknek írtam egy-egy e-mailt, hogy "Ivan, faxold el ezt Pavelnek."

Aztán vártunk.

De Pavel nem kapott semmit.

"Pavel, faxold el ezt nekik!" - írtam egy újabb e-mailben.

Még mindig semmi.

"Rendben, valaki küldje már el nekem a papírt!!" - írtam egy harmadikban.

Továbbra sincs semmi.

Az oroszok faxgépe ugyanis nem működött. Már tényleg az utolsó percben jártunk. Az irodámban lévő falióra minden egyes másodperccel egyre hangosabban kattogott. A szívem is majd' kiugrott a helyéről. Küldtem még egy e-mailt: "Pavel! Ivan küld most még egy dolgot. Írd rá arra, hogy "elfogadva", és küldd el neki és nekem is!"

Tovább vártunk. Most már az utolsó 10 másodpercbe léptünk, én pedig frenetikusan frissítgettem a bejövő üzeneteimet. Jim White eközben visszaszámolt a Sky Sportson, majd láttam a Big Ben-t a tévében. Néhány másodperccel a vége előtt megjött Pavel e-mailje. Óriási kő zuhant le a szívemről. Most már van egy elektronikus jelünk, amit bizonyítékként benyújthatunk a Premier Liga fejeseinek. De az ügy még nem volt befejezett. Technikai értelemben ugyanis a szükséges űrlapokat nem nyújtottuk be időben.Az Arsenalnak egészen február 3-a hajnalig kellett várnia, hogy megkapja az engedélyeket, miután a liga vezetősége és az angol szövetség megvizsgálta a dokumentáció nyomait. És végül miért engedélyezték az átigazolást? Mert megkaptuk az egyszavas e-mailt, amelyben csak annyi állt: "elfogadva." Mindez már elégséges bizonyíték volt egy megegyezett átigazoláshoz, amely egyébként magától is értetődne, de mégsem követte a bajnokság akkori szigorú szabályzatát.

Az egész ügy, majd Rafael van der Vaart 2010-es átigazolása a Tottenhamhez, arra késztette a bajnokság döntéshozóit, hogy vezessék be az ún. "deal sheet" fogalmát, így egy letárgyalt átigazolás esetén a kluboknak van lehetőségük a formalitásokat a határidő lejárta után is tető alá hozni, a megegyezésről elég mindössze egyetlen dokumentumot időben elküldeniük a szövetségnek.

Ami az Arshavin-átigazolást illeti: örömmel tekintek vissza a történtekre, mert minden jól sült el. Teljesen összetörtem volna, ha nem sikerült volna az ügylet. Andrey mindössze egyetlenszer volt zaklatott a kálvária alatt, mert azt gondolta, felégetett minden hidat, ha netán vissza kellett volna térnie a Zenithez.

A két fiam, Ross és Scott ekkor behívták őt a játékszobába, hogy egy kis FIFA-zással eltereljék a gondolatait. Andrey a legmagasabb szintet választotta, amikor lényegében egy játékossal játszik az ember, és nem egy teljes csapattal. Ő pedig saját magát választotta, az Arsenal színeiben. Aztán Scotthoz fordult és annyit mondott: "na figyelj, most bemutatkozhatok az Emiratesben!"

Azon a napon könnyen alakulhatott volna úgy, hogy Andrey legfeljebb csak a videójátékban debütálhatott volna az Arsenalnál. Ilyen nyomással jár az átigazolási időszak utolsó napja.

Arshavin 2009-2013 között volt az Arsenal játékosa. Ezen időszak alatt összesen 144-szer lépett pályára a klub színeiben, 97-szer kezdőként. Minden sorozatot figyelembe véve összesen 31 gólt szerzett. 2013 nyarán, a lejáró szerződését követően visszatért a Zenithez. Jelenleg a kazah bajnokságban szerepel a Kairat csapatánál.