Miután beléptünk az új esztendőbe, a futballcsapatok hivatalosan is erősíthetnek a keretükön, hogy minél jobban teljesítsenek a szezon hátralévő részében, akár a jobb helyekért, akár a kiesés ellen küzdenek. A szándék mindig az, hogy az új igazolások jobb minőséget hozzanak az addigi kerethez, ám van, hogy ez nem mindig sül el úgy, ahogyan eltervezték. Ebben a cikkben a Premier Liga legrosszabb átigazolásit vizsgáltuk meg.

2003. Michael Ricketts, Middlesbrough (a Boltontól), 3,5 millió font

Ricketts a legelső januári átigazolási ablak zárónapos igazolása volt, amikor fél órával a vége előtt a Middlesborugh bejelentette a leigazolását. Rickettsnek fel kellett volna tüzelnie a gárdát, de végül óriási bukás lett belőle. „Begyepesedtem a Boltonnál, az edzések ugyanolyanok voltak mindig, nem úgy mentek a dolgok, ahogy terveztem. Remélem, itt [a Boro-nál] minden megváltozik majd.” - nyilatkozta. Végül nem változott meg semmi: a következő szezon végén mindössze 12 bajnoki kezdéssel és három góllal a neve mellett Ricketts a Leedshez távozott szabadúszóként.

2004. José Antonio Reyes, Arsenal (a Sevillától), 20 millió font

Az átigazolása közleményében Reyes úgy fogalmazott, hogy „ő a legboldogabb, és egyben a legszomorúbb ember a világon”, mely utóbbit arra értette, hogy érzelmileg nagyon kötödőtt a szülőföldjéhez, és ezt sohasem tudta legyűrni a londoni élete alatt. Reyes arsenalos pályafutása nem kezdődött rosszul, ám egy Manchester United ellen vívott rangadó mély sokkot jelentett a számára. „Nem tagadom, volt egy kis megfélemlítés az irányába. Reyes nem tudott megbirkózni ezekkel a harcokkal.” – árulta el Gary Neville. Reyes végül négy hónapig nem is szerzett gólt, és nem tudta hozni a tőle elvárt a szintet sem, így 2006-ban végül távozott az Arsenaltól.

2005. Jean-Alain Boumsong, Newcastle (a Rangers-től), 8,2 millió font

Boumsong szabadúszóként került a Rangershez, az értéke pedig mindössze hat hónap alatt 8 millió fontra ugrott fel. „Nagyon törekszik arra, hogy a legjobb legyen” – mondta a Newcastle akkori menedzsere, Graeme Souness. A vezetőedző igyekezett mindvégig kiállni a középhátvéd mellett, ám a klub igazgatótanácsa máshogy döntött, és már a leigazolását követő első átigazolási ablakban túladtak Boumsongon majdnem 5 millió fontos veszteséggel. „Amikor jól játszom, senki nem beszél rólam. Rendben, meglehet, hogy nem vagyok egy Beckenbauer, de idővel rájöttem arra, hogy mit tudok megcsinálni és mit nem.” – mondta a játékos. Sajnos viszont Boumsong több dolgora nem volt képes, mint amennyit meg tudott csinálni.

2006. Hossam Ghaly, Tottenham (a Feyenoordtól)

Ghaly rövidke tottenhames pályafutása egy ominózus Blackburn elleni mérkőzésen pecsételődött meg, amikor előbb a 29. percben csereként beállt, majd a 60.-ban lecserélték. A dühös Ghaly mindenki szeme láttára hozzádobta a mezét a Spurs akkori edzőjéhez, Martin Jol-hoz, így tudvalevő volt, hogy a játékos londoni karrierje nem sokáig fog már tartani. Azon a nyáron a Birmingham 3 millió fontért volna, ám Ghaly három napon belül összetűzésbe keveredett az ottani edzővel, Steve Bruce-szal, így a klub végül kihátrált az üzletből. Ghaly-nak így vissza kellett térnie a Spurshöz, ahol 2009 januárjában majdnem pályára is lépett volna, hiszen benevezték a kispadra. A szurkolók azonban hangos füttyszóval fogadták az egyiptomit, akinek a játékjogát hetekkel később eladta az angol csapat az al-Nassr együttesének.

2007. Julius Aghahowa, Wigan (a Shakhtar Donetsktől), 3,5 millió fontért

Ahogy közeledett 2007 januárjának vége, a Wigan egyre jobban reménytelenné vált a Premier Ligában. A csapat a bajnokság legutolsója volt, sorozatban pedig nyolc vereséget szenvedtek el. „Nem fogom szépíteni, jó nagy szarban vagyunk.” – mondta a klub akkori ezdője, Paul Jewell. A megmentő Aghahowa lett volna, aki az akrobatikus gólörömeivel együtt a 2002-es világbajnokság egyik nagy felfedezettje volt. Jewell akkoriban nagyon elszánt volt a csatárral kapcsolatban. „A csapat elvégezte a házi feladatát ilyen fronton, Aghahowa nagyszerű játékos, én magam is személyesen néztem meg őt játék közben egy-két alkalommal.” A Wigan szurkolóinak ehhez nem volt túl sűrűn szerencséjük. Miközben a klub egy éven belül háromszor is edzőt cserélt, Aghahowától összesen 23 pályára lépés futotta, de gólt egyiken sem tudott szerezni.

2008. Afonso Alves, Middlesbrough (a Heerenveentől), 12,7 millió fontért

2006-ban a Manchester City egy reménytelen görög csatárt, Georgios Samarast vett meg. 2014-ben a Cardiff két millió fontot költött Magnus Wolff Eikrem-re, aki kilencszer lépett pályára, mielőtt felbontották volna a szerződését. 2008-ban pedig a Middlesbrough majdnem 13 millió fontot költött Alvesre. Mi a kapcsolat a három játékos között? Mind a hárman a Heerenveentől érkeztek a Premier Ligába, így nem csoda, ha összes angol klubelnök óvakodik a holland együttestől. Alves egyébként nem teljesített rosszul az előző klubjánál, hiszen Hollandiában 50 meccs alatt 48 gólt szerzett. Angliában viszont csak ritkán fogott ki jó napot – mondjuk szezononként kettőt, majd miután a 2010-es nyári edzőtáborban késve jelent meg, a Boro azonnal túladott rajta, 6 millió fontos veszteséggel.

2009. Savio Nsereko, West Ham (a Brescia-tól), 9 millió fontért.

A West Hamnél eleinte nem győztek dicsekedni azzal, hogy óriási küzdelmet nyertek meg a Nserekóért vívott harc során, aki egyébként a 2008-as U19-es Európa-bajnokság legjobbjának választottak meg. Ezt követően azonban a német csatár saját bevallása szerint "elvesztette a kapcsolatát" a valósággal. Bármi is történt, a kezdőbeli helyét tényleg elveszítette, mindössze egyszer volt a kezdőben a szezon végéig, majd a West Ham azonnal eladta a játékjogát a Fiorentiának hat milliós veszteséggel. Nsereko az olaszoknál sosem lépett pályára, a Violák pedig csak kölcsönszerződésekkel tudtak túladni rajta. Az 1860 Münchennél végül azért lett felbontva a szerződése, mert egy hétig a nővére házában sziesztázott, miközben a német csapatnál azt se tudták, merre jár éppen. Ez nem volt még elég, később eljátszotta a saját elrablását, de végül lebukott Thaiföldön.

2010. Michel, Birmingham (a Sporting Gijontól), 3 millió fontért.

A 2010-es januári átigazolási időszak féltávjánál Michel 3 millió fontos átigazolása volt a legdrágább transzfer a Premier Ligában. A Birmingham akkori edzője, Alex McLeish az átigazolás kapcsán elmondta, hogy a spanyol „még mindig jó korban van és jók a lábai”, de az már kevésbé volt meggyőző, amikor a skót hozzátette, hogy Michelnek „gondjai lehetnek a beilleszkedéssel.” Néhány nappal később a Birmingham Craig Gardnert is leigazolta, Michel pedig a harmadik számú középpályásból negyedik számúvá esett vissza. Végül hat meccsen kezdett, hat továbbin pedig csereként állt be, mielőtt a Getafe leigazolta őt a birminghames átigazolási díja feléért.

2011. Jean Makoun, Aston Villa (a Lyontól), 6 millió fontért.

A 2011-es téli átigazolási ablak a januárok januárja volt, hiszen az angol klubok minden addiginál többet költöttek az új érkezőkre az év első hónapjában. A szalagcímeket elsősorban Fernando Torres és Andy Carroll elbaltázott átigazolásai vitték, de akadtak azért bukták a hátsó sorban is. Ilyen volt például Bongani Khumalo esete is, akit 1,5 millió fontért vett meg a Tottenham. A Spurs akkori edzője, Harry Redknapp szerint a srácban „megvan a potenciál és nem volt drága, kedveljük őt. Készen áll az esélyre, és meg is fogjuk neki azt adni.” Végül az áhított esély sosem jött el, négy és fél évvel később Khumalo egyetlen pályáralépés nélkül távozott a Spurstől szabadúszóként.
Hozzá képest Makoun csak még drágább beégés volt. „Pontosan rá van szükségünk.” – nyilatkozta róla a Villa akkori edzője, Gérard Houllier. De végül kiderült, hogy nem éppen ő volt a csapat nyerőembere, Makoun ugyanis csak hét bajnokin lépett pályára, és csak három sárga és egy piros lap fűzött a nevéhez, mielőtt távozott volna Birminghamből.

2012. Martin Sordell, Bolton (a Watfordtól), 3,2 millió fontért

A Bolton akkori edzője, Owen Coyle az utolsó pillanatban győzte meg a fél lábbal már cardiffos Sordellt a 2012-es átigazolási időszak utolsó napján, hogy inkább a Boltont érdemes választania, ha már távozik a Watfordtól. Coyle végül nem lehetett túl büszke az igazolására, hiszen Sordell mindössze háromszor lépett pályára a szezon hátralévő részében, mindháromszor idegenben, ebből kétszer kevesebbre, mint tíz percre. Sordell az új szezon első három mérkőzésén már kezdő volt, ám nem sokkal később 2013 februárjáig kikerült a csapatból. A Bolton akkor már edzőt váltott, Dougie Freedman pedig azzal magyarázta Sordell kényszerszabadságát, hogy a játékos honvággyal küzd, a „honvágy” szó pedig csak egy enyhe kifejezés volt. Sordell beilleszkedését még az is nehezítette, hogy Twitter-függővé vált, a „csiripelései” pedig nem segítették a karrierjét. Boltonos pályafutása 30 hónapig tartott, majd a Burnleyhez távozott.

2013. Vegard Forren, Southampton (a Molde-tól), 4,2 millió fontért.

A norvég védő éppen próbajátékon vett részt a Liverpoolnál, amikor felhívta őt az ügynöke, hogy a Southampton mindenben megállapodott a Molde-vel az átigazolását illetően. Forren a költözését illetően úgy fogalmazott: „egy álma vált valóra, és semmi kétség afelől, hogy a Southamptonnál akar játszani.” Szerinte a S’otonnál egy nagyszerű fiatal keret van kialakulóban, a stílusa pedig illeszkedni fog a csapat játékrendszerébe. Forren sorsát végül az pecsételte meg, hogy a Szentek éppen azon a napon rúgták ki Nigel Adkinst, amelyen véglegesítették az átigazolását a Molde-tól. A csapat új edzője, Mauricio Pochettino végül nem bízott benne, és noha Forren ügynöke szerint a játékos „türelmes és elkötelezett” volt a Southamptonhoz, végül még ugyabban az évben, a nyáron visszatért a Molde-hez.

2014. Kostas Mitroglou, Fulham (az Olympiakos-tól), 12,4 millió fontért.

A 2013/14-es szezon első felében Mitroglou 12 bajnokin 14 gólt szerzett a görög bajnokságban, Bajnokok Ligájában pedig volt egy mesterhármasa is. Ezt követően maga Arséne Wenger mondta azt, hogy a görög játékos egy „született befejező, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni.” Végül kiderült, hogy mégis lehetett. A tél folyamán Mitroglou a Fulhamhez igazolt, a szezon második felében pedig már nem jöttek a gólok, csak a térdsérülések. A támadó során kétségtelenül az sem segített, hogy a Fulham vezetősége kirúgta René Meulensteent, aki őt is leigazolta, az új menedzser, Felix Magath pedig nem bízott benne. Mitroglou a nyáron így visszatért egykori csapatához, kölcsönben.

2015. Anderj Kramaric, Leicester (a Rijekától), 9,7 millió fontért.

Amikor a Leicester 2015. január 7-én bejelentette a klubrekord igazolásuk, Kramaric érkezését, a csapat a bajnokság legutolsó helyezettje volt, három győzelemmel az utolsó 20 találkozójuk során. Az, hogy végül a csapat bennmaradt a bajnokságban kétségtelenül nem a horvát csatáron múlott, aki mindössze kétszer volt eredményes a szezon második felében. Nigel Pearsont eztán Claudio Ranieri váltotta az edzői poszton, aki nem szavazott túl sok bizalmat Kramaricnak, aki ezt nem is igazán tudta mire vélni. „A szurkolók nagyon csalódottak, hogy nem játszom többet, hiszen nagyon szeretnek.” Kramaric állításait a Leicester meglepetés-eredményei nem támasztották alá, majd egy évvel a Rókákhoz való igazolását követően a Hoffenheimhez távozott előbb kölcsönben, majd véglegesen.

2016. Oumar Niassé, Everton (a Lokomotiv Moszkvától), 13 millió fontért.

Kevesen tudják, de Niasséért a Chelsea is érdeklődött, ám végül az Everton igazolta le a csatárt, és ő vált Roberto Martínez egyik utolsó igazolásává. Az érkezését követően a hátralévő 13 mérkőzésen mindössze 19 percig volt pályán, ebből 14-et azon a West Ham elleni bajnokin, amelyen az Everton 2-0-ra is vezetett, de amelyet végül a Kékek 3-2-re elbuktak. Erre a szezonra Niassénak mezszáma sincsen, csak az U23-as keretben vegetál. A csapat menedzsere, David Unsworth szerint a játékos „kimagasló, és hihetetlen munkabírása van”, de szinte biztos, hogy Niassé-nak már nem osztanak lapot az Everton felnőtt keretében.